30. A blog elköltözött...
írta: csibike... a blogspotra, ugyanis egy helyen szeretném menedzselni a két blogomat. Köszönöm, hogy a nagyon kevés bejegyzés ellenére egészen a mai napig itt voltatok velem és rendületlenül drukkoltatok nekünk. Ha van kedvetek, gyertek az új blogra:
http://gyermekmegorzo.blogspot.com
Ádijosz, pajtások. Minden jót - és világbéke, természetesen.
28. Szabad vagyok
írta: csibike
Főzés közben döbbentem rá: Az elmúlt egy hónapban nem jutott eszembe, hogy mostanában szültem volna, egyszer sem jutott eszembe. Tudom, mit veszítettem, de már az emléke sem fáj. A helyére került minden - és ez így van jól.
27. Arról, hogy megint tanultam
írta: csibike
Hihetetlen naivitásomban azt gondoltam, hogy a kegyetlen derék- és csípőfájdalmaim (regéltem róluk itt meg itt) kicsit sem számítanak, mi az nekem, bagatell, mihelyt letelik a három hónap türelmi idő, rögtön meg is fogan a babánk, sitty-sutty, és ugyan ketten megyünk nyaralni, B. meg én, A Nagy Nyaralás 2-ből már hárman térünk haza, szépen felkeresem a dokimat és az ultrahangon látjuk a borsószemet, csak úgy lüktet a kis szíve. Nos, megtanultam, hogy határtalan szerelem ide, csodálatos nyaralás oda, amíg a lelkem legmélyén attól félek, hogy lebénulok, meg éjszakánként zokogva ébredek a csípőmbe maró fájdalomra és képtelen vagyok pár óránál többet aludni egyhuzamban, meg alig bírok járni és ülni, addig nem a gyerek a legfontosabb, hanem a saját egészségem, ami nem játék, lassan kezdem felfogni, hogy tényleg nem az. Augusztusban és szeptemberben ezt a leckét gyűrtem, egy kicsit októberben is, nehezen ment bele a makacs fejembe. Még nem jöttem rá, mit akarok bizonyítani magamnak azzal, hogy a kínok kínját is tűröm, de szorgosan dolgozom a válaszon. Azért végül csak segítséget kértem az én széplelkű, ráncos-pöttöm gyógytornászomtól, igaz, egy hónapot eltöltöttem a várólistáján. Helyére rakta a kificamodott csípőmet, néhány hét és teljesen elmúlik a gyulladás, megszűnik a nyomás és ilyenek. Arra kért, legközelebb ne menjek neki semminek, legalábbis ne úgy, hogy majdnem totálkárosra zúzom a csontvázamat. Megígértem, remélem, őrangyalom jegyzetelt.
A fizikai lecke mellé kaptam ám lelkit is, bizony, hosszú hetekig egyáltalán nem tudtam, hogy oldom meg a felfokozott munkahelyi stresszt, ilyesmiben eddig nem volt részem, meg az otthonteremtéssel járó hercehurca is megviselt, meg a benti költözés. Gyűlt és gyűlt és gyűlt a feszültség, amit máskor könnyedén lerendeztem volna, az most gúzsba kötött és csak nehezen eresztett. Kétségbeestem, őrlődtem, sírtam. Elmentem pránanadira, bár tögyö már a vetélésnél felajánlotta a segítségét. Izgalmas és érdekes élmény, nála jöttem rá arra, hogy mindig mindent egyedül akarok megoldani; ezt a motívumot is tovább kell majd gondolnom. Talán ha fizikailag nem kerülök padlóra, nem viselődik meg ennyire a lelkem, ki tudja. B. rengeteget segített most is, neki már hagyom, és elkapott, ha összecsuklott a lábam - ténylegesen és átvitt értelemben is. Nagyon büszke vagyok rá.
Közben a fizikai és a lelki megpróbáltatásaimhoz csatlakozott egy régi kérdés: a kismama barátnőimhez való viszonyom. A vetélés utáni időszakban megküzdöttem vele, szerintem ügyesen, úgy látszik, most más szempontból is meg kellett élnem. Egy ideig furdalt a lelkiismeret, hogy hiába örültem az ép és egészséges babának-mamának, az ilyen-olyan vizsgálati értékek részletei már nem érdekeltek annyira, meg például a sokadik pocakfotó vagy ultrahangkép is hidegen hagyott, szóval, kicsit megviselt, hogy a kismamákból válogatás nélkül ömlött rám a rengeteg információ a megszületendő babákról, én meg ott állok egy vetéléssel a hátam mögött, lelkileg és fizikailag ramaty állapotban, azzal a tudattal, hogy amíg nem mászok ki a gödörből, addig esélyünk sincs A Borsóra, és ők egyáltalán nem gondolnak bele abba, hogy ez nekem fáj kicsit, és jó, hogy minden rendben velük, meg izgulok is, hogy minden rendben legyen velük, de nem tudok úgy örülni, mintha nem vesztettem volna el egy babát, aki egy hónap múlva születne meg. Azt is tudom, hogy ha a saját problémáim megoldására megy el az energiám, nem igazán bírok másra figyelni, ilyenkor távolságot tartok, önvédelemből, felépülésig. Ez is majd alakul idővel.
Szóval, nehéz feladatokat kaptam az elmúlt három hónapban, pedig azt gondoltam, a vetélésnél nem jöhet rosszabb. (Hopp, mintha idén minden három hónapos szakaszokban zajlana...) Biztos szükségem volt ezekre a tapasztalatokra, nem kétlem, hogy igen, úgy érzem, jól vizsgáztam. Nem fájok se kívül, se belül. Rendet tettem magamban és magam körül. Mosolygok, remélek, tervezek. Élek. Most már továbbléphetek, ugye?
2009. okt. 21. 13:20 | 13 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: merengő Címkék: fájdalom, kérdések, nyaralás
26. A jó, a rossz és a csúf
írta: csibike
Úgy tűnik, a szövettanom jó nagy lufi, hiába misztifikáltam és ódzkodtam a begyűjtésétől három hónapon át, nem kellett volna, nincs benne semmi drámai, semmi végzetes és tulajdonképpen nincs benne... semmi. (Ez a jó.) Annyi, hogy amit májusban kiszedtek belőlem, az tényleg A Gyerek volt és nem más. Nos, dobogott a szíve, láttuk-hallottuk az ultrahangon, keze-lába sem hiányzott, szóval, mindezt eddig is tudtuk. Persze, a leletemre nem ilyen eposzi hosszúságú indoklást írtak, összesen három girbegurbán odarajzolt latin szóból áll A Szövettan, ennyit bírt rávésni az assszisztens hölgyemény, aki saját bevallása szerint csak egy adminisztrátor ('fogalmam sincs' vállvonogatással és sajnálkozóan széttárt karokkal és nyilván néhány éves-évtizedes szakmai gyakorlattal, hacsak nem a takarítónő adminisztrál), ezért sajnos nem tudja megmondani, mit jelent az a három szó, kérdezzem meg a dokimat. (Ez a rossz.) Tudom, az én bűnöm, hogy pont ebédidőben értünk a kórházba, B. meg én, jó is az, ha az ember ebédel, hiszen nem korog a gyomra ügyelet alatt, meg a feje sem fáj és segítőkész, ha valaki három latin szó jelentése után érdeklődik, udvariasan, mosolyogva satöbbi. Bár már néhány éve nem tanítok törit, rémlik még valami az egyetemi latinból, úgyhogy megfejtettem a szövettanomat. Ha pl. tesitanár lettem volna, vadászhattam volna magamnak doktort a kórház folyosóján, hogy jó napot kívánok, elnézést kérek a zavarásért, feltételezem, Ön nőgyógyász, ha ebből a szobából jött ki itt, a nőgyógyászaton, szóval, legyen szíves megmondani, mit jelent ez a három darab krikszkraksz a leletemen, vagy felkereshettem volna a saját dokimat, órákon át vártam volna rá a kórházban, majd' nyolcezer forintért órákon át vártam volna rá a magánrendelőjében, a telefon nem járható út, ott lópokróc. Egyébként az a doki, akitől útbaigazítást kértem szövettanügyileg, megjegyezte a folyosón, hogy nem kapkodtam el a szövettan begyűjtését. Pedzegettem neki a lelkierőt, mint olyat, meg azt is, hogy feltételeztem, csak hívnak, ha halálos veszélyben éledgélek. Biztos van olyan nő, aki a vetélése másnapján már az asztalt veri a szövettanért, nem rólam mintázták, az biztos. Mivel valami hihetetlen fájdalmas dolognak képzeltem el A Szövettan Eredményét, az utolsó pillanatig halogattam a konfrontálódást, a tudatalattim azonban megelégelte a tökölésemet és drasztikus módon cselekvésre sarkallt: Azt álmodtam, hogy terhes voltam és ahogy felálltam, leesett a hasam és kilátszott minden belső részem, a nyálkás-véres zsigerek között valami emberforma méternyi hosszú gerince körvonalazódott, nagyon gusztustalan volt. (Ez a csúf.) Az álom után rossz érzések motoszkáltak bennem, úgyhogy egy-két nap után elmentem a szövettanért, A Nagy Nyaralás 2. előtti utolsó napon. Végül is, időben.
2009. szept. 9. 22:52 | 11 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: kórház, szövettan
25. Majd jövök!
írta: csibikeA blog becsukásáról pár sor itt.
P.S.: Már csak néhány nap és letelik a három hónap várakozási idő. Gyertyát ne tartsatok, de azért egy icipicit drukkoljatok, jó? Köszi.
24. Kellene valami mást is...?
írta: csibike
Néhányan megkérdezték az elmúlt napokban, mit teszünk B.-vel a gyermekáldás érdekében, így fogalmaztak, pontosan így. Bár lassan letelik a három hónapos türelmi idő, meglepett, hogy ez ilyen központi kérdés. Megpróbáltam elmerengeni a válaszon, de nem igazán volt min gondolkodnom, mert tényleg csak egyetlen dolgot teszünk majd B.-vel 'a gyermekáldás érdekében', azt viszont nagyon sokszor, ezért kapásból rávágtam, hogy szeretkezünk. Láttam a szemeken-arcokon, hogy a válaszom nem váltott ki semmiféle aha-élményt, ezért eme egyértelmű cselekvési programot két másodperc után kiegészítettem azzal a meggyőzőnek szánt információval, hogy lassan egy éve szedem az Elevitet, mondjuk, inkább a saját érdekemben, ennek ellenére számíthat, újabb két másodperc után pedig a cickafarkfűteát is benyögtem, hátha, bár az eléggé jokerdolog. Egyébként meg nem vagyok alkoholista, nem szívok fűt-fát, fenekem kisebb, mint valaha, gerincemet viszonylag rendszeresen tornáztatom, megpróbálok normálisan enni, sokat nevetek-beszélgetek, boldogan éldegélek B.-vel az új otthonunkban, csütörtökön pedig a korábban kinézett türkizmintás fagyűrűt is megvettem magamnak. Ez nem elég?
23. A második hónap is kipipálva
írta: csibike
Elsuhant a második türelmi hónap is, igen. Alig van jelentősége, már alig van jelentősége. Őrület, hogy szalad Az Idő, a költözéssel járó ez meg az és a feszített tempójú munka miatt szinte csak pár napnak tűnik az elmúlt néhány hét. A sok-sok élmény hatására nagyon távoli a vetélés, néha olyan, mintha nem is velem történt volna. Bár elmondhatatlanul fáradt vagyok fizikailag és agyilag, hihetetlenül erősnek és kiegyensúlyozottnak érzem magam, hatalmas energiák feszülnek bennem. Régóta nem görcsölök, régóta nem fájok, régóta nem félek. Nagy ritkán eszembe jut, hogy talán nem 'illik' ennyire gyorsan felépülni, talán hosszabb ideig 'illett volna' fájni-szenvedni, talán még mindig tragédiaként 'illene' megélni a történteket, de nem tudok nem előre nézni és nem tudok nem bízni. Örömmel hallgatom-nézem a legjobb barátnőmet, aki egyike a számomra nagyon fontos embereknek, aki első gyermekét hordja a szíve alatt és aki anno úgy vigasztalt a vetélés napján, hogy már tudta, kisbabát vár, csak akkor még nem akarta elmondani, mert az én gyászom fontosabb volt neki, mint az ő öröme. Szerettem volna, ha egyszerre lehetünk kismamák, mókás-megható lett volna a közös kilenc hónap, újabb szép állomása az évtizedek óta tartó barátságunknak. Haragudtam Az Életre, A Nagy Mókamesterre, mert egyetlen pillanatra mégiscsak egyszerre vártunk kisbabát, ugyanakkor rettentő boldog voltam-vagyok, hogy teljesíti a legjobb barátnőm álmát. Drukkolok neki és izgulok érte és azon vigyorgok, hogy néhány hét múlva akár be is érhetem. B. azt mondta, elintézi, bízzam rá és a srácaira. Csak indokolt esetben szoktam vele ellenkezni. Ez nem az az eset.
22. Hétköznapi bátorságpróbák - variációk egy témára
írta: csibike
Hosszú heteken át úgy éreztem, nem akarok találkozni a családommal és B. családjával, mert még nem állok készen arra, hogy számomra fontos emberek szemében lássam a kisbabánk elvesztése miatti fájdalmat. Időre volt szükségem, erőt kellett gyűjtenem és jó érzés, hogy ezt mindenki tiszteletben tartotta, senki nem sürgetett, senki nem vette zokon, hogy egy ideig nem akartam részt venni a családi összejöveteleken. Hiszek abban, hogy mindenkinek a saját tempójában kell feldolgoznia a fájdalmat is, mégpedig úgy, ahogy az neki a legjobb. Most már nem fájna, ha a térdig-combközépig érő generáció tagjai hirtelen nekem szegeznék a kérdést, hogy mikor születik meg a kisbabám. Nem tudom, mit lehet erre mondani csillogó szemű, ártatlan gyermeki kíváncsisággal kérdező három-öt éves gyerekeknek, nem tudom, mi az, ami segít nekik egy általuk nem realizált kis élet elvesztésének megértésében, csak abban vagyok biztos, hogy nem fájna sem a kérdés, sem a válasz. Önfeledten játszunk, nevetünk, beszélgetünk együtt, semmi nem változott, ugyanúgy szeretem őket. Szűkebb és tágabb családomban még tabutéma a vetélésem, talán a következő terhességemig az is marad, a "Hogy vagy?" kérdés viszont mélyebb tartalmat kapott, mosolyogva válaszolom, hogy jól, köszönöm.
Azok a közvetlen kolléganőim, akik tudnak a vetélésemről, szintén megelégednek a mindent felölelő "Hogy vagy?" kérdéssel, nem faggatnak, nem vájkálnak, nem pletykálnak. Vigyáznak rám, finoman-tapintatosan teszik. Nekik is mosolyogva felelem, hogy jól vagyok, köszönöm, és hálás szívvel fogadom a hidd-el-minden-rendbe-jön biztatásokat. Nem mondanak többet, elég ennyi - én is tudom, ők is tudják, hogy ugyanarra gondolunk. Az egyik kedvenc kolléganőm félidős kismama, szépen gömbölyödő pocakkal. Sokat dolgozunk együtt és rengeteget beszélgetünk a terhességéről és a kisbabájáról. Megmutatta az ultrahangképeit is, én kértem rá. Boldog vagyok, hogy minden rendben velük, nincs bennem fájdalom, féltékenység, rossz érzés. Amikor néhány napja M.-mel és E.-vel a gyerekvállalásról és a teherbeesés nehézségeiről beszélgettünk, néha már a nyelvem hegyén volt egy-egy megjegyzés a saját terhességemről és a vetélésemről, de lenyeltem őket, mert én leszek az utolsó, aki vetélésről beszél olyan nőknek, akik a közeljövőben kisbabát szeretnének. Hallgattam. Nem magam miatt - miattuk. Elég nekik a saját félelmük. Senkiben nem akarok rossz gondolatokat ébreszteni.
Cirka egy éve olvasom a Kismama magazint, sok hasznos dolog van benne. A vetélés után sem mondtam le az előfizetésemet, a júniusi számot egy hét alatt kiolvastam. Tárgyilagos érdeklődéssel fogadtam a cikkeket, néztem a képeket. Nem fáj az sem, ha a kisbabánk elvesztéséről írok vagy beszélek. Sok emberrel levelezek, előfordul, hogy óvatosan-tapintatosan szóba kerül a vetélésem - nem sírok. Hamarosan lesz erőm arra is, hogy azokra a megható levelekre válaszoljak, amelyeket hetekkel ezelőtt zokogva olvastam végig. Nemrég pedig egy olyan levelet kaptam, amely úgy kezdődött, hogy "Helló kismama!". Könnyek nélkül írtam meg, hogy már nem vagyok az, elvetéltem. Kerestem magamban az égető-marcangoló fájdalmat, de nem találtam. Nincs. Elmúlt. Ezen felbátorodva belefogtam annak az öt kismamablognak az olvasásába, amely a várandósságom előtt és alatt kapott helyet az életemben: Babkával évek óta olvassuk egymást és megtisztelt azzal, hogy kulcsot adott a babanaplójához; Picuranyuval már akkor ismertük egymást, amikor még csak tervezgették Kristófot; Loihi lánykájával a pocakjában talált a csibikés blogomra; Csigamamit és Beót pedig a gyermekmegőrzőnek köszönhetem. Nem tudnám nem olvasni őket, nem tudnék nem drukkolni nekik, nem tudnék nem velük örülni. A vetélésem óta először kommenteltem hozzájuk és jólesett. Mivel rövid ideig voltam terhes, több kismamát-anyukát nem ismerhettem meg, remélem, majd egyszer...
Azt vettem észre magamon, hogy lelkileg a teherbeesésem előtti hangulat jellemző rám. Már nem görcsölök azon, hogy születik-e gyerekünk vagy sem. Majd minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Már nem akarom hajtani Az Időt, a napokat is csak a költözés miatt számolom. Már nem vagyok feszült és türelmetlen. Akármerre nézek, rengeteg kismamát és kisgyerekes anyukát látok, de már nincs az a kellemetlen nyomás a szívemben és a gyomromban.
Tudod, még mennyire voltam bátor? Beleolvastam a saját babablogomba. Nem sokat, csak egy keveset... Egyetlen bátorságpróba van még hátra: El kell mennem a kórházba a szövettanért és magammal kell vinnem a zárójelentést, azt a zárójelentést, amelynek az első oldalára azt írták, hogy a meghalt kisbabánknak látszott mind a négy végtagja... Ezt még másfél hónap után is nehéz leírni.
Azok a közvetlen kolléganőim, akik tudnak a vetélésemről, szintén megelégednek a mindent felölelő "Hogy vagy?" kérdéssel, nem faggatnak, nem vájkálnak, nem pletykálnak. Vigyáznak rám, finoman-tapintatosan teszik. Nekik is mosolyogva felelem, hogy jól vagyok, köszönöm, és hálás szívvel fogadom a hidd-el-minden-rendbe-jön biztatásokat. Nem mondanak többet, elég ennyi - én is tudom, ők is tudják, hogy ugyanarra gondolunk. Az egyik kedvenc kolléganőm félidős kismama, szépen gömbölyödő pocakkal. Sokat dolgozunk együtt és rengeteget beszélgetünk a terhességéről és a kisbabájáról. Megmutatta az ultrahangképeit is, én kértem rá. Boldog vagyok, hogy minden rendben velük, nincs bennem fájdalom, féltékenység, rossz érzés. Amikor néhány napja M.-mel és E.-vel a gyerekvállalásról és a teherbeesés nehézségeiről beszélgettünk, néha már a nyelvem hegyén volt egy-egy megjegyzés a saját terhességemről és a vetélésemről, de lenyeltem őket, mert én leszek az utolsó, aki vetélésről beszél olyan nőknek, akik a közeljövőben kisbabát szeretnének. Hallgattam. Nem magam miatt - miattuk. Elég nekik a saját félelmük. Senkiben nem akarok rossz gondolatokat ébreszteni.
Cirka egy éve olvasom a Kismama magazint, sok hasznos dolog van benne. A vetélés után sem mondtam le az előfizetésemet, a júniusi számot egy hét alatt kiolvastam. Tárgyilagos érdeklődéssel fogadtam a cikkeket, néztem a képeket. Nem fáj az sem, ha a kisbabánk elvesztéséről írok vagy beszélek. Sok emberrel levelezek, előfordul, hogy óvatosan-tapintatosan szóba kerül a vetélésem - nem sírok. Hamarosan lesz erőm arra is, hogy azokra a megható levelekre válaszoljak, amelyeket hetekkel ezelőtt zokogva olvastam végig. Nemrég pedig egy olyan levelet kaptam, amely úgy kezdődött, hogy "Helló kismama!". Könnyek nélkül írtam meg, hogy már nem vagyok az, elvetéltem. Kerestem magamban az égető-marcangoló fájdalmat, de nem találtam. Nincs. Elmúlt. Ezen felbátorodva belefogtam annak az öt kismamablognak az olvasásába, amely a várandósságom előtt és alatt kapott helyet az életemben: Babkával évek óta olvassuk egymást és megtisztelt azzal, hogy kulcsot adott a babanaplójához; Picuranyuval már akkor ismertük egymást, amikor még csak tervezgették Kristófot; Loihi lánykájával a pocakjában talált a csibikés blogomra; Csigamamit és Beót pedig a gyermekmegőrzőnek köszönhetem. Nem tudnám nem olvasni őket, nem tudnék nem drukkolni nekik, nem tudnék nem velük örülni. A vetélésem óta először kommenteltem hozzájuk és jólesett. Mivel rövid ideig voltam terhes, több kismamát-anyukát nem ismerhettem meg, remélem, majd egyszer...
Azt vettem észre magamon, hogy lelkileg a teherbeesésem előtti hangulat jellemző rám. Már nem görcsölök azon, hogy születik-e gyerekünk vagy sem. Majd minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Már nem akarom hajtani Az Időt, a napokat is csak a költözés miatt számolom. Már nem vagyok feszült és türelmetlen. Akármerre nézek, rengeteg kismamát és kisgyerekes anyukát látok, de már nincs az a kellemetlen nyomás a szívemben és a gyomromban.
Tudod, még mennyire voltam bátor? Beleolvastam a saját babablogomba. Nem sokat, csak egy keveset... Egyetlen bátorságpróba van még hátra: El kell mennem a kórházba a szövettanért és magammal kell vinnem a zárójelentést, azt a zárójelentést, amelynek az első oldalára azt írták, hogy a meghalt kisbabánknak látszott mind a négy végtagja... Ezt még másfél hónap után is nehéz leírni.
21. Véget ért az első hónap
írta: csibike
Nagyon lassan telt el az első hónap, mintha hosszú napokra megállt volna Az Idő. Rászoktam, hogy a naptárban kihúzom az elmúlt napot, hátha gyorsabban telik az idő, de nem, így talán még inkább tudatában voltam a vánszorgó óráknak. Sietnék, mert minél előbb szeretnék újra várandós lenni, olvastam-hallottam, hogy van esély rá, akár rögtön, másoknak sikerült, közben nagyon jól tudom, kell az a három hónap, lelkileg is kell, mégis, néha feszült és türelmetlen vagyok miatta. Van úgy, hogy azt érzem, sok-sok hónappal ezelőtt vetéltem el és egy helyben toporgok és ilyenkor csak nehezen tudok nem gondolni arra, hogy lehet, soha többé nem lesz gyerekem. A saját kiszolgáltatottságom rémít meg, az a megdönthetetlen tény, hogy A Természet bármikor felülbírálhat és nem tehetek ellene semmit, nem, itt most nem arról van szó, hogy csak akarni kell - hiába akarom, nem rajtam múlik. Nincs garancia arra, hogy három hónap múlva megfogan a babánk, nincs garancia arra, hogyha megfogan, életben marad, nincs garancia arra, hogy egyáltalán születik valaha. Kétségbeesett pillanataimban ilyen gondolatokkal kínzom magam, még az is megfordult a fejemben, hogy selejt vagyok, hulladéknő, aki arra sem képes, hogy egészséges kisbabát szüljön, máskor viszont elképzelni sem tudom, hogy ne szülessenek meg a gyerekeink, akiknek annyi mindent szeretnénk adni magunkból, akiknek annyi mindent szeretnénk mutatni a világból.
Megviselt, hogy egy hónapig nem szerelmeskedhettünk, féltem, hogy már nem vagyok igazi nő, hogy fájni fog, hogy nem akarom, hogy a vetéléssel valami elromlott bennem - az első alkalom megrendítő volt, maga a hihetetlen, szavakba foglalhatatlan katarzis, az arcomon a mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés könnyei csorogtak, zokogtam a boldogságtól. Felfoghatatlan, hogy lehet még fokozni azt a csodát, ami B.-vel évek óta egymáshoz köt minket az élet minden területén. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, igen, kezdenek helyükre kerülni a dolgok, a neheze már mögöttem van, még akkor is, ha néha sötétebben látom a világot és nem találom a helyemet. Várom, hogy menstruáljak végre, szeretnék fellélegezni, hogy a testem teljesen úgy működik, ahogy működnie kell.
Tudom, hosszú lesz a következő két hónap is, talán a költözés és a nyaralás miatt gyorsabban telik majd. Remélem, nagyon remélem.
Megviselt, hogy egy hónapig nem szerelmeskedhettünk, féltem, hogy már nem vagyok igazi nő, hogy fájni fog, hogy nem akarom, hogy a vetéléssel valami elromlott bennem - az első alkalom megrendítő volt, maga a hihetetlen, szavakba foglalhatatlan katarzis, az arcomon a mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés könnyei csorogtak, zokogtam a boldogságtól. Felfoghatatlan, hogy lehet még fokozni azt a csodát, ami B.-vel évek óta egymáshoz köt minket az élet minden területén. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, igen, kezdenek helyükre kerülni a dolgok, a neheze már mögöttem van, még akkor is, ha néha sötétebben látom a világot és nem találom a helyemet. Várom, hogy menstruáljak végre, szeretnék fellélegezni, hogy a testem teljesen úgy működik, ahogy működnie kell.
Tudom, hosszú lesz a következő két hónap is, talán a költözés és a nyaralás miatt gyorsabban telik majd. Remélem, nagyon remélem.
2009. jún. 7. 21:13 | 19 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: érzések, kérdések, túlélés
20. Telitalálat
írta: csibike
Az Élet gondolt egyet és odacsapott, megint. Most egy kisebbet szánt nekem, de annál jobban helyezte, bele a szívem kellős közepébe. Röhög rajtam, hogyne röhögne. Ez jobb móka, mintha súlyos bakanccsal taposott volna a gerincemre. Kegyetlenül fáj a találat. Csak Az Élet produkálhat ilyen fordulatot, senki más, csak Az Élet. Egyszerre zokogok és nevetek - miközben átkozom Az Életet, arra kérem, vigyázzon, rá vigyázzon, mert az ő boldogsága hosszú-hosszú évek, pillanatoknak tűnő évtizedek óta nagyon fontos nekem.
19. "...inside my heart is breaking, my make-up may be flaking, but my smile still stays on..."
írta: csibike
A múlt héten nem sírtam a munkahelyemen, ott nem, csak itthon, de ez nem számít, mert itthon lehet, az volt a fontos, hogy bent ne sírjak, úgy lehessek ott, mint egy vékony, barna hajú, kék szemű, harmincegy éves nő, aki beteg volt egy hétig, igen, a vírus, tudod, egyébként minden rendben vele, azt persze ne firtassuk, miért nem csillog úgy a szeme, ahogy régen. Reggelente kettéhasadok a bejárat előtt: A gyermekét sirató anya lelkem legmélyére kucorodik, hogy ne lássa senki, elrejtem, óvom, vékony, barna hajú, kék szemű, harmincegy éves nő leszek, kedvesen-mosolygósan köszönök a portásnak, váltunk néhány szót, igen, szép időnk van, fülledt meleg, ne is mondja, a metróban áll a levegő, cseverészem, mert nem tehetem meg, hogy leszegett fejjel felosonok a szobámba, észreveszem a férfi kollégák elismerő pillantásait, mosolyogva köszönöm meg a bókokat, hagyom magam ugratni és megnevettetni, mert nem tehetem meg, hogy feketében járok, rájuk förmedek vagy mogorván-szótlanul meredek magam elé, beszélgetek-nevetgélek a lányokkal, szóba kerül kapcsolat, házasság, költözés, gyerek, M., aki nem tud semmit az elvesztett kisbabánkról, teljesen természetesen rákérdez a babaprojektre, a mi babaprojektünkre, ezzel a szóval, hiszen egy korosztály vagyunk, tervezzük-e már, igen, az új lakásban van gyerekszoba, aztán meglátjuk, mit hoz Az Élet, mondom és mosolygok hozzá, én, a vékony, barna hajú, kék szemű, harmincegy éves nő, aki a munkahelyemen vagyok, mert nem tehetem meg, hogy a szemébe vágom, figyelj, M., nem is voltam beteg, tudod, meghalt a gyerekem, akinek napsárga kuckót akartunk festeni a nyáron... Nem, mindezt nem tehetem meg. Nem akarok gyanútlan embereket azzal sokkolni, hogy zokogva rájuk terhelem a szenvedésemet, nem akarom nagybetűkkel magamra vésni, hogy fáj, nem akarom, hogy a gyermekem elvesztése határozzon meg engem a kinti világban. Arra is mosolygok, aki tudott a terhességemről, miért ne mosolyognék rá, hiszen nem tehet semmiről... Hazafelé, kilépve a bejáraton, felkutatom a lelkemben a gyermekét sirató anyát, hogy szabadon létezzen-lélegezzen, szívja magába a nyári színeket, illatokat, ízeket, hadd leljen vigaszt, hadd tompuljon a fájdalma. Ha az utcán vagy a mozgólépcsőn vagy a boltban könnybe is lábad a szemem, csak itthon sírok, csak itthon, mert itthon lehet. Dacolok a fájdalommal és jólesik, nem hagyom magam, csakazértsem.
Feladat, igen, megoldandó feladat, így fogom fel az egészet. Feladatmegoldásban jó vagyok, nagyon jó. Ezt most lassan kell megoldani, lépésről lépésre haladva, óvatosan. Szinte hallom pszichológus agyam aranyszabályát: A tragédiát először meg kell élni, aztán fel kell dolgozni, a helyére kell tenni, majd el kell engedni. Ennyi. Erős vagyok, nem omlok össze, erős vagyok, nem omlok össze, erős vagyok, nem omlok össze. Ez az új mantrám, Az Idő meg a régi-új barátom. Nem kell egyedül boldogulnom, most már elég bölcs vagyok ahhoz, hogy elfogadjam a segítséget. Segít B., beszélgetünk vagy csak csendben fekszünk egymást szorosan átölelve, ő merészebben tervez, én óvatosabb vagyok, sérült a naivitásom, az optimizmusom, a gyermeki önfeledtségem. Segít, hogy nem hagyhatom el magam, mert B.-vel az augusztust várjuk, az a bűvös három hónap, igen, vigyáznom kell magamra kívül-belül. Segít, hogy van egy kép a fejemben, lassan egy éve, valahol a jövőben B. félig ül, félig fekszik a kanapén, meztelen mellkasán a gyerekünk szuszog, feje B. szívén pihen, parányi csomag azokban az erős karokban, B. gyengéden öleli magához, óvja az álmát. Segít, hogy nem vérzek már, nem görcsöl a hasam-méhem, a könyökhajlatomból eltűntek a véraláfutások. Segít a családi-baráti tapintat, puha takaróként ölel körbe a szólj-ha-szükséged-van-rám-itt-vagyok biztonsága. Segítenek a leveleitek-hozzászólásaitok, sok-sok bátorító-biztató szó barátoktól, ismerősöktől, ismeretlenektől, megannyi apró léleksimogatás. Segít a gyermekmegőrző, mihelyt leírok ide valami fájót, rákényszerülök, hogy szavakba öntsem, megfogalmazzam, így eltartom önmagamtól, messzebbről nézem. Segít, hogy nyár van és süt a nap és epret veszek a piaci forgatagban és illatos virágot ültetek az erkélyre és lágy anyagú, vidám ruhákba bújok. Segít, hogy évekkel ezelőtt nagyon mélyről kellett felállnom és megcsináltam, újjá tudtam építeni önmagamat, az életemet.
Még nem veszek részt szívvel-lélekkel a saját életemben, de már jobb. Hogy mikor lesz jó, nagyon jó? Ha majd a kezemben tarthatom az egészséges kisbabánkat és végigcsókolhatom minden egyes porcikáját...
Feladat, igen, megoldandó feladat, így fogom fel az egészet. Feladatmegoldásban jó vagyok, nagyon jó. Ezt most lassan kell megoldani, lépésről lépésre haladva, óvatosan. Szinte hallom pszichológus agyam aranyszabályát: A tragédiát először meg kell élni, aztán fel kell dolgozni, a helyére kell tenni, majd el kell engedni. Ennyi. Erős vagyok, nem omlok össze, erős vagyok, nem omlok össze, erős vagyok, nem omlok össze. Ez az új mantrám, Az Idő meg a régi-új barátom. Nem kell egyedül boldogulnom, most már elég bölcs vagyok ahhoz, hogy elfogadjam a segítséget. Segít B., beszélgetünk vagy csak csendben fekszünk egymást szorosan átölelve, ő merészebben tervez, én óvatosabb vagyok, sérült a naivitásom, az optimizmusom, a gyermeki önfeledtségem. Segít, hogy nem hagyhatom el magam, mert B.-vel az augusztust várjuk, az a bűvös három hónap, igen, vigyáznom kell magamra kívül-belül. Segít, hogy van egy kép a fejemben, lassan egy éve, valahol a jövőben B. félig ül, félig fekszik a kanapén, meztelen mellkasán a gyerekünk szuszog, feje B. szívén pihen, parányi csomag azokban az erős karokban, B. gyengéden öleli magához, óvja az álmát. Segít, hogy nem vérzek már, nem görcsöl a hasam-méhem, a könyökhajlatomból eltűntek a véraláfutások. Segít a családi-baráti tapintat, puha takaróként ölel körbe a szólj-ha-szükséged-van-rám-itt-vagyok biztonsága. Segítenek a leveleitek-hozzászólásaitok, sok-sok bátorító-biztató szó barátoktól, ismerősöktől, ismeretlenektől, megannyi apró léleksimogatás. Segít a gyermekmegőrző, mihelyt leírok ide valami fájót, rákényszerülök, hogy szavakba öntsem, megfogalmazzam, így eltartom önmagamtól, messzebbről nézem. Segít, hogy nyár van és süt a nap és epret veszek a piaci forgatagban és illatos virágot ültetek az erkélyre és lágy anyagú, vidám ruhákba bújok. Segít, hogy évekkel ezelőtt nagyon mélyről kellett felállnom és megcsináltam, újjá tudtam építeni önmagamat, az életemet.
Még nem veszek részt szívvel-lélekkel a saját életemben, de már jobb. Hogy mikor lesz jó, nagyon jó? Ha majd a kezemben tarthatom az egészséges kisbabánkat és végigcsókolhatom minden egyes porcikáját...
2009. máj. 25. 12:50 | 22 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: érzések, munka, túlélés
18. Nem menekülök
írta: csibike
Vasárnap este egyfolytában az járt a fejemben, hogy nem megyek dolgozni, nemésnemésnem, képtelen vagyok bemenni, kérek még egy hetet, nem is egyet, inkább kiveszem az összes szabadságomat, csak ne kelljen bemenni, nemésnemésnem, még időre van szükségem, senki nem kényszeríthet arra, hogy azon az úton menjek dolgozni, amelyen szinte csak terhesen jártam, senki nem kényszeríthet arra, hogy olyan emberekkel beszélgessek, akik tudtak vagy sejtettek valamit a terhességemről, senki nem kényszeríthet arra, hogy belépjek a szobámba és leüljek az asztalomhoz, ahol minden úgy van, ahogy május 7-én hagytam, senki nem kényszeríthet arra, hogy azon a napon menjek dolgozni, amelyen a várva várt ultrahang lett volna...
Hétfő reggel húztam az időt, közben valami őrült dologban reménykedtem. Hátha most az egyszer nem peregnek tovább a másodpercek... vagy hív a főnököm, hogy arra gondolt, ne menjek dolgozni... de semmi nem történt és a percek múlásával hiába dédelgettem magamban egyre kétségbeesettebben azt az ötletet, hogy majd én felhívom T.-t, mert biztos megértené és megengedné, nem volt erőm telefonálni, valahogy nem bírtam volna azt mondani, hogy ne haragudj, most nem, inkább majd máskor... Nem tudom, miért nem tettem meg, talán kötelességtudatból, mert akkor fontos munkákat hagytam félbe, talán azért, mert féltem volna egyedül itthon maradni vagy talán a megmagyarázhatatlan, egyszerre szeretett és gyűlölt belső késztetés miatt, ami mindig azt diktálja, hogy minél előbb nézzek szembe az elkerülhetetlennel és hiába gyötrelmes, menjek el egészen a legfájdalmasabb pontig, sohasem később, hanem most, azonnal, gyorsabban gyógyulok, ha már mindent hagytam fájni, az elgennyesedett sebek viszont lassan gyógyulnak, azokat újra és újra el kell kaparni, fel kell tépni, hogy kitisztulhassanak és gyakran heg marad utánuk.
Nehéz volt. Nehéz volt olyan helyen létezni, ahol minden a kisbabánkra emlékeztetett, nehéz volt azt hazudni az engem hiányoló kedves-szeretett kollégáknak, hogy beteg voltam, igen, vírus, köszönöm, már jobb, nehéz volt látni T. arcát és sírás nélkül megbújni az ölelésében. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy itt sem állt meg az élet pusztán azért, mert meghalt A Gyerek, a mi gyerekünk. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogyha zokogni kezdek, csak alig néhányan fogják tudni, miért, nekem meg el kellene mondanom, hogy elvetéltem és igen, terhes voltam, bizony... Ehhez nem lett volna erőm. Még csak írni tudok róla, beszélni nem, egyelőre nem, B.-n kívül senkivel. Jobb, ha nem kell látnom olyan emberek szemében az együttérzést és a sajnálatot, akikkel minden egyes nap együtt vagyok. Ne legyen kínos helyzet, kínos téma, kínos mondat. Könnyebb így. Csacsogjanak-nevessenek, csacsogjunk-nevessünk - és hadd sodorjon magával ez a csacsogás-nevetés. Gyógyít.
Furcsa, kedd van, de úgy érzem, mintha hetek teltek volna el hétfő óta. Ugyanúgy ébredek-kelek, mint azelőtt, ugyanúgy megyek dolgozni, mint azelőtt, ugyanúgy végzem a munkámat, mint azelőtt és ez az állandóság vigaszt nyújt, a körülöttem zsongó emberek és a feladatok kiszakítanak a gondolataimból, elterelik a figyelmemet. A vetélés néha nagyon távolinak tűnik, ilyenkor egyetlen íz van a zsigereimben, a várandósság íze, az a felemelő, már-már kegyelmi állapotból fakadó csodálatos, semmi máshoz nem fogható érzés, hogy egy kis élet növekszik bennem és kettőnkből lett az a parányi szívdobogás, B.-ből és belőlem. Ezt soha nem lehet elvenni tőlem.
Nehéz volt. Nehéz volt olyan helyen létezni, ahol minden a kisbabánkra emlékeztetett, nehéz volt azt hazudni az engem hiányoló kedves-szeretett kollégáknak, hogy beteg voltam, igen, vírus, köszönöm, már jobb, nehéz volt látni T. arcát és sírás nélkül megbújni az ölelésében. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy itt sem állt meg az élet pusztán azért, mert meghalt A Gyerek, a mi gyerekünk. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogyha zokogni kezdek, csak alig néhányan fogják tudni, miért, nekem meg el kellene mondanom, hogy elvetéltem és igen, terhes voltam, bizony... Ehhez nem lett volna erőm. Még csak írni tudok róla, beszélni nem, egyelőre nem, B.-n kívül senkivel. Jobb, ha nem kell látnom olyan emberek szemében az együttérzést és a sajnálatot, akikkel minden egyes nap együtt vagyok. Ne legyen kínos helyzet, kínos téma, kínos mondat. Könnyebb így. Csacsogjanak-nevessenek, csacsogjunk-nevessünk - és hadd sodorjon magával ez a csacsogás-nevetés. Gyógyít.
Furcsa, kedd van, de úgy érzem, mintha hetek teltek volna el hétfő óta. Ugyanúgy ébredek-kelek, mint azelőtt, ugyanúgy megyek dolgozni, mint azelőtt, ugyanúgy végzem a munkámat, mint azelőtt és ez az állandóság vigaszt nyújt, a körülöttem zsongó emberek és a feladatok kiszakítanak a gondolataimból, elterelik a figyelmemet. A vetélés néha nagyon távolinak tűnik, ilyenkor egyetlen íz van a zsigereimben, a várandósság íze, az a felemelő, már-már kegyelmi állapotból fakadó csodálatos, semmi máshoz nem fogható érzés, hogy egy kis élet növekszik bennem és kettőnkből lett az a parányi szívdobogás, B.-ből és belőlem. Ezt soha nem lehet elvenni tőlem.
2009. máj. 19. 18:34 | 10 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: érzések, munka, túlélés
17. Megérintett egy kisember
írta: csibike
A főnököm azt kérte, ezen a héten még véletlenül se menjek a munkahelyem közelébe. Azért kérte, mert csodálatos ember, mert három gyönyörű gyermek anyja, mert veszített el kisbabát, mert szeret engem. Pihenjek és gyógyuljak, mondta, és csak azt csináljam, amihez kedvem van. Képtelen lettem volna olyan emberek közé menni, akiket ismerek és akik a babáról kérdezhetnek, képtelen lettem volna dolgozni, képtelen lettem volna úgy élni tovább a mindennapokat, mintha semmi nem történt volna. Szükségem volt erre az időre, soha nem tudom eléggé megköszönni, hogy kérés nélkül megkaptam.
Régen kevés volt a huszonnégy óra, a héten gyakran örökkévalóságnak tűnt, lassan teltek-múltak a napok, B. itthon maradt, együtt küzdünk, mint mindig. Rengeteget beszélgettünk, hogy ne maradjon bennünk semmi ki nem mondott, semmi elfojtott, semmi lassan mérgező. Hihetetlen, hogy amíg a szívem a kisbabánkat siratja, az agyam pszichológusként működik és azt szajkózza, hogy a túléléshez apró, hétköznapi feladatok is kellenek, érezzem, hogy élek, nem, nem hagyod el magad, nem fekszel le a földre, szépen felkelsz, most elmosogatsz, most főzöl, most sétálsz, most virágot locsolsz, most vásárolsz, én meg lélektelenül, kívül-belül fájva, ólomnehéz végtagokkal, hol zokogva, hol mélyen hallgatva megyek és mosogatok, főzök, sétálok, virágot locsolok, vásárolok... Azért van úgy, hogy nem megy minden, nincs erőm és B.-hez bújok és csak sírok.
Mostanában nem sietek. Az egyik ruhaboltban harminc-negyven percet is eltöltöttem. Lassan sétálgattam és nézegettem a ruhákat. Nem gondoltam semmire, pusztán ott voltam a boltban, egy nő a sok közül, hallgattam a halk zenét és a körülöttem hullámzó zsibongást. Jólesett úgy létezni, mintha a ruhavásárláson kívül nem lenne más gondom. Kiválasztottam egy ruhát és bevittem a próbafülkébe - csak azért, mert az agyammal tudtam, hogy én, csibike, szeretem a padlizsánlilát, a nyáriast, a nőiest, ez a ruha pedig pontosan ilyen. Gépiesen belebújtam, az agyam azt mondta, hogy klassz, tessék felpróbálni egy másik színt is, én meg elhúztam a próbafülke függönyét és megkértem az eladólányt, legyen kedves, hozzon nekem egy fehér ruhát is. Már épp vissza akartam húzni a függönyt, amikor a szemközti fülkéből egy kisbaba bukdácsolt ki, huncut szemű, nagyokat kacagó, kócos-pelenkás pöttömség. Belebotlott a próbafülke előtti ülőkébe, meglepődött, és ha már ott volt, apró kezeivel önfeledten püfölni kezdte, mert az jó móka, majd a mutatvány végén vigyorogva felnézett rám. Leguggoltam hozzá és megdicsértem, nagyon ügyesen püfölsz, pocok, mondtam neki, mutasd csak, hogy csinálod, ahha, úgy, látom, hű, ez tényleg nagyon jól szól. Egymásra nevettünk, aztán hirtelen abbahagyta a játékot és gőgicsélve megindult felém. Kinyújtottam a karomat, hogy megtarthassam, ha elesik, nem fogtam meg, hagytam, hadd totyogjon oda, ahová akar, ő viszont a világ legtermészetesebb módján belekapaszkodott a kezembe és hozzám bújt. Abban a pillanatban határtalan öröm töltött el, olyan őszinte és tiszta öröm, hogy könny szökött a szemembe. A szívem legmélyén nagyon féltem attól, hogy egy ideig képtelen leszek elviselni a kismamák-babák látványát, hogy fájni fog a tudat, nekik van, nekünk nincs, de az a kis kezecske ott a próbafülke előtt ráébresztett arra, hogy nem fáj a másé, sohasem fájt és most sem fáj, tudok örülni annak, hogy mások kisbabát várnak, kisbabával járnak-kelnek a világban. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy öröm van bennem más gyermeke láttán, csak öröm, semmi más. Nem volt nehéz elengedni a kis tipegőt, nem volt nehéz rámosolyogni az édesanyjára, amikor megköszönte, hogy vigyáztam rá, nem volt nehéz hazajönni...
Régen kevés volt a huszonnégy óra, a héten gyakran örökkévalóságnak tűnt, lassan teltek-múltak a napok, B. itthon maradt, együtt küzdünk, mint mindig. Rengeteget beszélgettünk, hogy ne maradjon bennünk semmi ki nem mondott, semmi elfojtott, semmi lassan mérgező. Hihetetlen, hogy amíg a szívem a kisbabánkat siratja, az agyam pszichológusként működik és azt szajkózza, hogy a túléléshez apró, hétköznapi feladatok is kellenek, érezzem, hogy élek, nem, nem hagyod el magad, nem fekszel le a földre, szépen felkelsz, most elmosogatsz, most főzöl, most sétálsz, most virágot locsolsz, most vásárolsz, én meg lélektelenül, kívül-belül fájva, ólomnehéz végtagokkal, hol zokogva, hol mélyen hallgatva megyek és mosogatok, főzök, sétálok, virágot locsolok, vásárolok... Azért van úgy, hogy nem megy minden, nincs erőm és B.-hez bújok és csak sírok.
Mostanában nem sietek. Az egyik ruhaboltban harminc-negyven percet is eltöltöttem. Lassan sétálgattam és nézegettem a ruhákat. Nem gondoltam semmire, pusztán ott voltam a boltban, egy nő a sok közül, hallgattam a halk zenét és a körülöttem hullámzó zsibongást. Jólesett úgy létezni, mintha a ruhavásárláson kívül nem lenne más gondom. Kiválasztottam egy ruhát és bevittem a próbafülkébe - csak azért, mert az agyammal tudtam, hogy én, csibike, szeretem a padlizsánlilát, a nyáriast, a nőiest, ez a ruha pedig pontosan ilyen. Gépiesen belebújtam, az agyam azt mondta, hogy klassz, tessék felpróbálni egy másik színt is, én meg elhúztam a próbafülke függönyét és megkértem az eladólányt, legyen kedves, hozzon nekem egy fehér ruhát is. Már épp vissza akartam húzni a függönyt, amikor a szemközti fülkéből egy kisbaba bukdácsolt ki, huncut szemű, nagyokat kacagó, kócos-pelenkás pöttömség. Belebotlott a próbafülke előtti ülőkébe, meglepődött, és ha már ott volt, apró kezeivel önfeledten püfölni kezdte, mert az jó móka, majd a mutatvány végén vigyorogva felnézett rám. Leguggoltam hozzá és megdicsértem, nagyon ügyesen püfölsz, pocok, mondtam neki, mutasd csak, hogy csinálod, ahha, úgy, látom, hű, ez tényleg nagyon jól szól. Egymásra nevettünk, aztán hirtelen abbahagyta a játékot és gőgicsélve megindult felém. Kinyújtottam a karomat, hogy megtarthassam, ha elesik, nem fogtam meg, hagytam, hadd totyogjon oda, ahová akar, ő viszont a világ legtermészetesebb módján belekapaszkodott a kezembe és hozzám bújt. Abban a pillanatban határtalan öröm töltött el, olyan őszinte és tiszta öröm, hogy könny szökött a szemembe. A szívem legmélyén nagyon féltem attól, hogy egy ideig képtelen leszek elviselni a kismamák-babák látványát, hogy fájni fog a tudat, nekik van, nekünk nincs, de az a kis kezecske ott a próbafülke előtt ráébresztett arra, hogy nem fáj a másé, sohasem fájt és most sem fáj, tudok örülni annak, hogy mások kisbabát várnak, kisbabával járnak-kelnek a világban. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy öröm van bennem más gyermeke láttán, csak öröm, semmi más. Nem volt nehéz elengedni a kis tipegőt, nem volt nehéz rámosolyogni az édesanyjára, amikor megköszönte, hogy vigyáztam rá, nem volt nehéz hazajönni...
16. Elfogadom
írta: csibike
A műtét utáni első két napban órákon át bújtam az internetet, a vetélésről akartam minél többet megtudni, a miérteket kutattam fórumokon, blogokban, cikkekben. A saját sebeimben vájkáltam, igen, mégis jólesett sírni, úgy éreztem, megtisztítanak a könnyek. Átéltem az elvetélt nők fájdalmát és elborzasztott, hogy hiába fejlett az orvostudomány, rengetegen éljük meg ezt a tragédiát, ugyanakkor vigasztalt az a tény, hogy a magzat elvesztése után sok-sok egészséges kisbaba születik, egy, kettő, három, négy...
Tudtam, hogy a terhességek huszonöt-harminc százalékában elhal a magzat, tudtam, hogy harmincegy évesen minimum ötven százalék esélyem van a vetélésre, tudtam, hogy három hónapig nem szabad beleélni magam a terhességbe, mégsem lettem volna képes arra, hogy ne éljem meg teljes valómmal a babavárást. Hihetetlen belső öröm lüktetett a szívemben, a zsigereimben éreztem A Gyerek létezését, elképzelhetetlen volt számomra, hogy csak három hónap után vegyem komolyan, mert hivatalosan akkor lehet fellélegezni, igen, most már nagy valószínűséggel megmarad a baba. Nem véletlenül lett gyermekmegőrző a blog neve: Bár a másik blogom három és fél éves múltja után adta volna magát mindenféle csirkés-tojásos verzió, ez a név nagyon rugalmasan értelmezhető, a szívem legmélyén számoltam a szomorú emlék lehetőségével is, amit itt - a többi gyerekünk foganás-, fejlődés-, születés- és élettörténetével együtt - mindenféleképpen meg akartam őrizni.
A természet törvényei miatt nem voltam hajlandó félni, aggódni, stresszelni - sem a terhességem előtt, sem a terhességem alatt. Bíztam és reméltem, pusztán attól volt rossz érzésem néha-néha, hogy pillanatok alatt összejött minden olyan jó, amire B.-vel hónapok óta vágytunk: baba, álmaim állása, nagyobb lakás. Mindegyikért tettünk-dolgoztunk, mégsem szerettem arra gondolni, hogy mindez túl szép, nem szoktunk ilyen egyszerűen boldogulni, csak úgy nem kapunk semmit Az Élettől, mindig küzdenünk kell. A kórházban belezokogtam B. vállába, hogy látod, mindennek ára van, B. azonban megsimogatta a fejemet, megcsókolt és azt mondta, ez butaság, a kisbabánknak nem lett volna jó, ha megszületik. Idővel biztos örülni fogok, hogy a természet teszi a dolgát és hiszem is, hogy semmi sem történik ok nélkül, csak... ez az agyamtól még nem jutott el a szívemig.
Rossz, hogy néha önkéntelenül is simogatom a hasamat, rossz, hogy reggelente zokogva ébredek, rossz, hogy kezembe akadt a kismamanadrágom... Megkoptak a színek, az ízek, az illatok és nem nevetek és görnyedten járok és sápadt vagyok és nem csillog a szemem és lélekben éveket öregedtem, de nincs bennem sem harag, sem gyűlölet, sem irigység. Nem hibáztatok senkit. Elfogadom, hogy velünk itt és most ennek kellett történnie, elfogadom, igen, elfogadom, csak nagyon fáj.
Szeretnék úgy írni, mint régen. Játékosan, könnyedén, boldogan. Most olyan idegennek érzem önmagam.
Rossz, hogy néha önkéntelenül is simogatom a hasamat, rossz, hogy reggelente zokogva ébredek, rossz, hogy kezembe akadt a kismamanadrágom... Megkoptak a színek, az ízek, az illatok és nem nevetek és görnyedten járok és sápadt vagyok és nem csillog a szemem és lélekben éveket öregedtem, de nincs bennem sem harag, sem gyűlölet, sem irigység. Nem hibáztatok senkit. Elfogadom, hogy velünk itt és most ennek kellett történnie, elfogadom, igen, elfogadom, csak nagyon fáj.
Szeretnék úgy írni, mint régen. Játékosan, könnyedén, boldogan. Most olyan idegennek érzem önmagam.
2009. máj. 14. 20:37 | 11 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: fájdalom, kérdések
15. Vége
írta: csibike
Még annyi mindent szerettem volna írni A Gyerekről. Majd' három hónap érzéseit, gondolatait, élményeit... Már nincs jelentősége. Elmúlt az a kis élet, aki miatt mindez fontos lett volna. Meghalt. Nincs többé.
Nem szűnt meg a vérezgetés. Véreztem május 6-án és 7-én is. Hinni akartam, hogy csak megnyomtam valamivel a hasamat és minden rendben odabent, hiszen jól vagyok, nem fáj semmim, egyáltalán nem fáj semmim és az nem lehet, hogy ne fájjon, ha meghal a gyerekem. Csütörtökön véreztem tovább, délelőtt próbáltam a munkámra koncentrálni, kollégákkal beszélgetni-nevetgélni, csak a vécében fohászkodtam sírva valakihez ott fent, aki mindenható, hogy segítsen. Délután már nem bírtam tovább, képtelen voltam dolgozni a félelemtől, remegve olvastam a neten a terhesség alatti vérzésről, menstruációs görcsökről, alvadt vérdarabokról. Összeszorult a szívem, amikor azt írták, hogy a vetélés nem feltétlenül jár fájdalommal. Amíg összepakoltam, B., aki itthon feküdt betegen, felhívta a doktornőm asszisztensét. Rögtön elküldött a kórházba, M. épp ügyelt.
Az úton arra kértem A Gyereket, hogy nagyon vigyázzon magára, legyen egészséges, novemberben szeretnénk magunkhoz ölelni. Sokáig bolyongtam a kórházban, mire eljutottam a szülőszobáig. M. épp egy szülés végénél tartott. Igyekeztem minden érdeklődő nővérnek sírás nélkül elmondani, hogy az első harmadban vagyok és vérzek és sürgősen meg kellene nézni a babát, csak a hangom remegett. M. egy óra múlva tudott megvizsgálni. Ahogy nézte az ultrahangot, láttam a szemén, hogy baj van. Sajnos, nincs szívhang, mondta, aztán felém fordította a képernyőt. Nincs szívhang, nincs szívhang, nincs szívhang, lüktetett a fejemben és olyan furcsán éreztem magam, mintha megállt volna az idő, mintha nem is én lennék ott a székben, mintha nem is az én hasamon tapogatna a hideg műszer, mintha nem is az én gyerekem halt volna meg. Olyan álomszerűnek tűnt a kórházszag, a fehér csempe és a monitor, azt gondoltam, ez nem is velem történik, mindjárt felébredek és kiderül, hogy minden rendben, csupán rosszat álmodtam. Április 6-án az első ultrahangon parányi pont lüktetett, csak úgy dobogott az a pici szív. B.-vel akkor és ott semmi máshoz nem fogahtó csodát éltünk át, megilletődötten hallgattunk és hol a lüktető pontocskát néztük, hol egymás boldogságtól sugárzó arcát, most meg M. azt mondja, hogy sajnálom, meghalt a magzat, én pedig csak zokogok és örülök, hogy B. nincs velem és nem kell látnia az élettelen monitort.
M. nyugodtan, tárgyilagosan beszélt, jó volt hallani az orvosi szakkifejezéseket, jó volt belenézni az okos, bölcs szemébe és tudni, hogy megérti a fájdalmamat, nem én vagyok az egyetlen, aki elvetélt. Be kell fejezni a terhességet, azt mondta, és a szülészetről átmentünk a nőgyógyászatra. Engedelmesen követtem, hagytam, hadd vezessen, vittek a lábaim, maguktól. A folyosón pocakos kismamák, újszülött csecsemők és boldog-meghatott családtagok mellett mentünk el, belém is villant, hogy milyen furcsa dolgokat produkál Az Élet: M. tíz perccel korábban egészséges kisbabát segített világra, most meg a mi elhalt gyerekünkről kell gondoskodnia.
Az adminisztráció sokáig tartott és ahogy elnéztem M.-et papírtöltögetés közben, valahogy jólesett arra gondolni, hogy csak egy név vagyok az adatbázisban, nem is hús-vér ember, egy puszta névnek biztos nem fáj, ha meghal a gyereke. Megint kívülről láttam magam és úgy tűnt, ez a nő, akinek azt mondták, hogy sajnálom, nincs szívhang, nem azonos velem, ő valaki más, szegény, sokkot kapott nő. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne boruljak ki, ott, mindenki előtt ne, majd csak a szobámban, amikor egyedül leszek. Vért vettek tőlem, mert nem tudtam a vércsoportomat, soha nem mondta senki. Vérnyomást is mértek, meg pulzust, kiváló értékek, gratulált a nővér, minek is izgulnék, gondoltam, mindjárt fel fogok ébredni ebből a rémálomból. Még viccelődtem is azon, hogy nem, nem vagyok férjnél, de egyedül sem állok és jé, nincs élettárs rubrika, ezt a butaságot. Azon is kuncogtam, hogy a nővérnél nem volt papírzsepi, kéztörlőbe kellett fújni az orromat és nagy volt, betemette az arcomat.
Délben ettem utoljára, M. este kilencre-tízre mondta a műtétet, nem akar komplikációkat, meg ne vérezzek-fájjak jobban, péntek reggel mehetek is haza. Nem akartam megkérdezni, tessék, mondani, szívműtétet vállalnak-e, tetszik tudni, valójában nekem az vérzik és fáj, nem akartam megkérdezni, mert valahol megsejtettem, hogyha kinyitom a számat, véget ér az önuralmam és olyan mélységesen pusztító fájdalom tör rám, ami végleg maga alá gyűr. M. azt mondta, pálcikát dug belém, hogy táguljak a műtétig, el is magyarázta, mi az és hogy működik, talán még bólogattam is neki, jó, tegye, csinálja, legyen. Néhány másodpercig matatott bennem, mielőtt feltette volna a pálcikát, elment a szemeteskukáig, majd visszajött és azzal nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, én pedig erőszakkal kizártam az agyamból azt a gondolatot, hogy talán annak a kis babszemnek egy darabját dobta ki, akinek már nem dobogott a szíve és akit B.-vel a gyerekünknek neveztünk.
Az egyágyas szobáért fizetni kell, azt mondták, vállat vontam és azt suttogtam, nem baj, nem érdekel. Képtelen lettem volna három-négy szülésre váró kismamával egy helyen megmaradni. A szobámban leültem az ágyra és zokogtam, nem bírtam abbahagyni. Felhívtam B.-t és belesírtam a telefonba, hogy meghalt a kisbabánk és megengedték, hogy bejöjjön hozzám és ruhát hozzon nekem és itt is maradhat a műtétig., jöjjön nagyon gyorsan. Hallottam, hogy sír. Nem akarta elhinni, hogy meghalt a gyerekünk. Láttam magam előtt az arcát, a gyönyörű szemét, éreztem a fájdalmát, tudtam, mennyire szerette volna ő is ezt a babát. Sírva hívtam anyut és a barátnőmet, hogy adjanak erőt, aztán lefeküdtem az ágyra, összekuporodtam és zokogtam. Nem tudom, mennyi könnye van az embernek, azt hittem, elsírtam az összeset, de valahogy továbbra is megállíthatatlanul csurgott a szememből, le a karomra, a párnára, a takaróra.
Úgy éreztem, B. csak órák múlva érkezett meg, pedig gyorsan odaért. Egymást átölelve gyászoltunk az ágyon, órákon át, senki nem zavart minket. A műtét alig tartott tíz-tizenöt percig. Szédültem és remegtem, az ápoló támogatott be a műtőbe. M. már várt. Szúrást éreztem a karomban és már nem tudtam szólni, hogy vegyék le rólam a szemüveget, elkábultam. Arra eszméltem, hogy átemelnek az ágyamra, minden rendben lesz, csillagom, mondta egy mosolygós arc, Zs., miközben a nevemet kérdezte, a hajamat, az arcomat simogatta, szeretettel, mintha a gyereke lennék. Könnyűnek éreztem magam és gondtalannak, kábán beszélgettem B.-vel, amíg maradhatott, az altatásból ébredezve nem fájt semmi, se a szívem, se a gondolat, hogy nincs többé gyerekem. Zs. gondoskodott rólam, miután B. elment, én meg azt éreztem, itt, ebben a békés, öntudatlan állapotban kellene maradni örökre.
Nem aludtam jól, félóránként-óránként álomba sírtam magam. Az órát néztem, hogy legyen reggel és B. értem jöjjön végre. Nem akartam enni, nem akartam inni. Amikor kimentem pisilni, láttam, hogy nincs hasam, eltűnt a domborodás. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Gyere értem, kérlek, suttogtam hatkor B.-nek a telefonba, Zs. pedig meglátta, hogy sírok és azt mondta, nem szabad, mert be fogok lázasodni, meg azt is, hogy a természet tudja a dolgát, kincsem, ennek így kellett történnie. Később M. is benézett. A maga nyugodt módján elmondta, hogy a műtét után újra vért vettek tőlem és elküldték egy speciális helyre, hogy meghatározzák, a kórházban nem tudták. Beszélt a különleges vércsoportomról, megkaptam a szükséges injekciót, kérte, ne vonjak le messzemenő következtetéseket a vetélésből, csak annyit jelent, hogy a baba nem volt életképes, nem tudni, miért történt a vetélés, az első harmad minden vagy semmi alapon működik, akár egy vírusfertőzés is okozhatta, amit én meg sem éreztem, ettől még lehetnek egészséges gyerekeim, minden jót, puszil és vár a második babámmal. Válasz helyett csak sírtam, pedig szerettem volna megköszönni neki is és a többieknek is azt, ahogy velem bántak. Emberségesen, tisztelve a fájdalmamat.
Látszott mind a négy végtag, ezt írták a zárójelentésben. Hazafelé nem tudtam abbahagyni a zokogást. Most üresség van bennem, kicsit én is a babával haltam. Az agyammal tudom, hogy nem dőlt össze a világ, csak a szívem nem akarja megérteni.
Nem szűnt meg a vérezgetés. Véreztem május 6-án és 7-én is. Hinni akartam, hogy csak megnyomtam valamivel a hasamat és minden rendben odabent, hiszen jól vagyok, nem fáj semmim, egyáltalán nem fáj semmim és az nem lehet, hogy ne fájjon, ha meghal a gyerekem. Csütörtökön véreztem tovább, délelőtt próbáltam a munkámra koncentrálni, kollégákkal beszélgetni-nevetgélni, csak a vécében fohászkodtam sírva valakihez ott fent, aki mindenható, hogy segítsen. Délután már nem bírtam tovább, képtelen voltam dolgozni a félelemtől, remegve olvastam a neten a terhesség alatti vérzésről, menstruációs görcsökről, alvadt vérdarabokról. Összeszorult a szívem, amikor azt írták, hogy a vetélés nem feltétlenül jár fájdalommal. Amíg összepakoltam, B., aki itthon feküdt betegen, felhívta a doktornőm asszisztensét. Rögtön elküldött a kórházba, M. épp ügyelt.
Az úton arra kértem A Gyereket, hogy nagyon vigyázzon magára, legyen egészséges, novemberben szeretnénk magunkhoz ölelni. Sokáig bolyongtam a kórházban, mire eljutottam a szülőszobáig. M. épp egy szülés végénél tartott. Igyekeztem minden érdeklődő nővérnek sírás nélkül elmondani, hogy az első harmadban vagyok és vérzek és sürgősen meg kellene nézni a babát, csak a hangom remegett. M. egy óra múlva tudott megvizsgálni. Ahogy nézte az ultrahangot, láttam a szemén, hogy baj van. Sajnos, nincs szívhang, mondta, aztán felém fordította a képernyőt. Nincs szívhang, nincs szívhang, nincs szívhang, lüktetett a fejemben és olyan furcsán éreztem magam, mintha megállt volna az idő, mintha nem is én lennék ott a székben, mintha nem is az én hasamon tapogatna a hideg műszer, mintha nem is az én gyerekem halt volna meg. Olyan álomszerűnek tűnt a kórházszag, a fehér csempe és a monitor, azt gondoltam, ez nem is velem történik, mindjárt felébredek és kiderül, hogy minden rendben, csupán rosszat álmodtam. Április 6-án az első ultrahangon parányi pont lüktetett, csak úgy dobogott az a pici szív. B.-vel akkor és ott semmi máshoz nem fogahtó csodát éltünk át, megilletődötten hallgattunk és hol a lüktető pontocskát néztük, hol egymás boldogságtól sugárzó arcát, most meg M. azt mondja, hogy sajnálom, meghalt a magzat, én pedig csak zokogok és örülök, hogy B. nincs velem és nem kell látnia az élettelen monitort.
M. nyugodtan, tárgyilagosan beszélt, jó volt hallani az orvosi szakkifejezéseket, jó volt belenézni az okos, bölcs szemébe és tudni, hogy megérti a fájdalmamat, nem én vagyok az egyetlen, aki elvetélt. Be kell fejezni a terhességet, azt mondta, és a szülészetről átmentünk a nőgyógyászatra. Engedelmesen követtem, hagytam, hadd vezessen, vittek a lábaim, maguktól. A folyosón pocakos kismamák, újszülött csecsemők és boldog-meghatott családtagok mellett mentünk el, belém is villant, hogy milyen furcsa dolgokat produkál Az Élet: M. tíz perccel korábban egészséges kisbabát segített világra, most meg a mi elhalt gyerekünkről kell gondoskodnia.
Az adminisztráció sokáig tartott és ahogy elnéztem M.-et papírtöltögetés közben, valahogy jólesett arra gondolni, hogy csak egy név vagyok az adatbázisban, nem is hús-vér ember, egy puszta névnek biztos nem fáj, ha meghal a gyereke. Megint kívülről láttam magam és úgy tűnt, ez a nő, akinek azt mondták, hogy sajnálom, nincs szívhang, nem azonos velem, ő valaki más, szegény, sokkot kapott nő. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne boruljak ki, ott, mindenki előtt ne, majd csak a szobámban, amikor egyedül leszek. Vért vettek tőlem, mert nem tudtam a vércsoportomat, soha nem mondta senki. Vérnyomást is mértek, meg pulzust, kiváló értékek, gratulált a nővér, minek is izgulnék, gondoltam, mindjárt fel fogok ébredni ebből a rémálomból. Még viccelődtem is azon, hogy nem, nem vagyok férjnél, de egyedül sem állok és jé, nincs élettárs rubrika, ezt a butaságot. Azon is kuncogtam, hogy a nővérnél nem volt papírzsepi, kéztörlőbe kellett fújni az orromat és nagy volt, betemette az arcomat.
Délben ettem utoljára, M. este kilencre-tízre mondta a műtétet, nem akar komplikációkat, meg ne vérezzek-fájjak jobban, péntek reggel mehetek is haza. Nem akartam megkérdezni, tessék, mondani, szívműtétet vállalnak-e, tetszik tudni, valójában nekem az vérzik és fáj, nem akartam megkérdezni, mert valahol megsejtettem, hogyha kinyitom a számat, véget ér az önuralmam és olyan mélységesen pusztító fájdalom tör rám, ami végleg maga alá gyűr. M. azt mondta, pálcikát dug belém, hogy táguljak a műtétig, el is magyarázta, mi az és hogy működik, talán még bólogattam is neki, jó, tegye, csinálja, legyen. Néhány másodpercig matatott bennem, mielőtt feltette volna a pálcikát, elment a szemeteskukáig, majd visszajött és azzal nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, én pedig erőszakkal kizártam az agyamból azt a gondolatot, hogy talán annak a kis babszemnek egy darabját dobta ki, akinek már nem dobogott a szíve és akit B.-vel a gyerekünknek neveztünk.
Az egyágyas szobáért fizetni kell, azt mondták, vállat vontam és azt suttogtam, nem baj, nem érdekel. Képtelen lettem volna három-négy szülésre váró kismamával egy helyen megmaradni. A szobámban leültem az ágyra és zokogtam, nem bírtam abbahagyni. Felhívtam B.-t és belesírtam a telefonba, hogy meghalt a kisbabánk és megengedték, hogy bejöjjön hozzám és ruhát hozzon nekem és itt is maradhat a műtétig., jöjjön nagyon gyorsan. Hallottam, hogy sír. Nem akarta elhinni, hogy meghalt a gyerekünk. Láttam magam előtt az arcát, a gyönyörű szemét, éreztem a fájdalmát, tudtam, mennyire szerette volna ő is ezt a babát. Sírva hívtam anyut és a barátnőmet, hogy adjanak erőt, aztán lefeküdtem az ágyra, összekuporodtam és zokogtam. Nem tudom, mennyi könnye van az embernek, azt hittem, elsírtam az összeset, de valahogy továbbra is megállíthatatlanul csurgott a szememből, le a karomra, a párnára, a takaróra.
Úgy éreztem, B. csak órák múlva érkezett meg, pedig gyorsan odaért. Egymást átölelve gyászoltunk az ágyon, órákon át, senki nem zavart minket. A műtét alig tartott tíz-tizenöt percig. Szédültem és remegtem, az ápoló támogatott be a műtőbe. M. már várt. Szúrást éreztem a karomban és már nem tudtam szólni, hogy vegyék le rólam a szemüveget, elkábultam. Arra eszméltem, hogy átemelnek az ágyamra, minden rendben lesz, csillagom, mondta egy mosolygós arc, Zs., miközben a nevemet kérdezte, a hajamat, az arcomat simogatta, szeretettel, mintha a gyereke lennék. Könnyűnek éreztem magam és gondtalannak, kábán beszélgettem B.-vel, amíg maradhatott, az altatásból ébredezve nem fájt semmi, se a szívem, se a gondolat, hogy nincs többé gyerekem. Zs. gondoskodott rólam, miután B. elment, én meg azt éreztem, itt, ebben a békés, öntudatlan állapotban kellene maradni örökre.
Nem aludtam jól, félóránként-óránként álomba sírtam magam. Az órát néztem, hogy legyen reggel és B. értem jöjjön végre. Nem akartam enni, nem akartam inni. Amikor kimentem pisilni, láttam, hogy nincs hasam, eltűnt a domborodás. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Gyere értem, kérlek, suttogtam hatkor B.-nek a telefonba, Zs. pedig meglátta, hogy sírok és azt mondta, nem szabad, mert be fogok lázasodni, meg azt is, hogy a természet tudja a dolgát, kincsem, ennek így kellett történnie. Később M. is benézett. A maga nyugodt módján elmondta, hogy a műtét után újra vért vettek tőlem és elküldték egy speciális helyre, hogy meghatározzák, a kórházban nem tudták. Beszélt a különleges vércsoportomról, megkaptam a szükséges injekciót, kérte, ne vonjak le messzemenő következtetéseket a vetélésből, csak annyit jelent, hogy a baba nem volt életképes, nem tudni, miért történt a vetélés, az első harmad minden vagy semmi alapon működik, akár egy vírusfertőzés is okozhatta, amit én meg sem éreztem, ettől még lehetnek egészséges gyerekeim, minden jót, puszil és vár a második babámmal. Válasz helyett csak sírtam, pedig szerettem volna megköszönni neki is és a többieknek is azt, ahogy velem bántak. Emberségesen, tisztelve a fájdalmamat.
Látszott mind a négy végtag, ezt írták a zárójelentésben. Hazafelé nem tudtam abbahagyni a zokogást. Most üresség van bennem, kicsit én is a babával haltam. Az agyammal tudom, hogy nem dőlt össze a világ, csak a szívem nem akarja megérteni.
2009. máj. 11. 20:54 | 42 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: vetélés Címkék: fájdalom, kórház, panasz
14. C-vitamin és matek
írta: csibike
A nőgyógyászom valóban nő gyógyász, ráadásul a nyugodtabb fajtából. Mivel ez utóbbi paraméter rám is tökéletesen jellemző, nagy nyugodtan megbeszéltük a rózsaszín pöttyök mibenlétét - telefonon, másfél perc alatt. Bár nem vagyok szakmabeli, sejtettem, hogy a t. pöttyök fájás és görcsölés nélkül a "na bumm, van ilyen" kategóriába soroltatnak és abban is biztos voltam, hogy a dokim nem fog ebből nagy ügyet csinálni, miért is tenné, hiszen nyugodt doki. Röpke konzultációnkat azzal zárta, hogy szedjek C-vitamint és ha nem múlik a panasz, egye fene, ugorjak be hozzá ultrahangra, megmozizzuk A Gyereket és tartályát, alapjáraton viszont a május 18-i randink áll. Nincs semmi bajom a C-vitaminnal, szívesen elnyalogatok néhány citromkarikát, bár jobban szeretem, ha vajban párolt lazacfilét is dobnak alá. Morc a nagyon távoli randink miatt vagyok, már akkor az voltam, amikor az első ultrahangon megkaptuk ezt az időpontot, azóta a matekot még kevésbé csípem. Normál üzemmódban és kismamaberekben járatlanként álmomban nem gondoltam, hogy pölö a 12. heti terhesség matematikai-biológiai szempontból minimum kétféleképpen értelmezhető. Odáig stimmel, hogy minden netes kalkulátor, minden könyv és minden nődoki az utolsó menstruáció első napjától számolja a terhességet, naná, rendszeres nemi életnél nehéz lenne pontosan belőni, melyik volt az a bizonyos gyümölcsöző szerelmezés, ergo maga a terhességem 12 hetes. Van azonban az az első két hét, amikor a megtermékenyített petesejt lassan útra kel a petevezetékből a méh felé, nézelődik jobbra s balra, majd egy tetszetős helyet választva szépen megágyaz magának a méhnyálkahártyában - innentől datálódik az Apjaneve Magzat kora. Ez a két hét dokitól függően számolódik, az enyém pont nem kalkulál vele, ezért pakolta a 12. heti ultrahangot május közepére, más kérdés, hogy nekem csak a május 18. volt jó. Érdekes módon a nőkurkászom és az összes kalkulátor-könyv-miegymás is november 19-re tette a szülés időpontját, ebben valahogy megegyeznek. Na, ez az a számolgatósdi, amivel kezdettől fogva cincálgatom B. idegrendszerét, és ha azt kérdezik, hány hetes terhes vagyok, hangulattól függően azt mondom, hogy 12 vagy 10 vagy 10-12 között. Halvány lilám sincs arról, hogy a többi kismama mit számol, de ha majd nagyon sokat kell várni a vizsgálatoknál, saját okulásomra tuti meginterjúvolom őket ebben a rendkívül fontos kérdésben. A helyzetet azzal a ténnyel lehet még bonyolítani, hogy a kilenc hónap negyven hétnek feleltetődik meg, és ahány fórum létezik, annyiféle harmadolásról lehet olvasni, pölö van, ahol a 13. hét már a második trimeszterbe tartozik, de van, ahol csak a 15. héttől kezdődik a második harmad, szóval, szerény személyem kistányérnyi szemekkel pislogott bele a világba, amikor kiderült, hogy nem létezik egységes felosztás. (Nekem a Kismama magazin/honlap felosztása szimpatikus, nem akarom bonyolítani az életemet.) Az utóbbi egy hónapban azt is megtudtam, hogy az ultrahangozásnál, védőnőzésnél, kiskönyvezésnél sincs egyértelmű forgatókönyv, az egyik doki már a 10. héten is csinál ultrahangot, a másik majd' minden héten - teljesen problémamentes várandósságnál. Az én nőgyógyászom ugyebár nyugodt nő, mi majd csak május 18-án mozizhatjuk meg újra A Gyereket. Remélem, az "ejjj, ráérünk arra még" alapon a szülést azért majd nem nekem kell levezényelni.
2009. máj. 4. 20:05 | 9 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: első trimeszter Címkék: kérdések, panasz, számolós
13. Három a magyar igazság, no meg a ráadást se felejtsük el
írta: csibike
Négy nap alatt háromszor ijedtem meg. Tulajdonképpen nem is igazán én, nem az a hús-vér nő, aki vagyok, hanem a bennem pislákoló-alakulgató anyakezdemény, aki egyelőre tőlem függetlenül létezik, legalábbis így érzem, ismerkedünk, barátkozunk, szép lassan szokjuk egymást. Az 'anya vagyok'' érzés teljessége még messze van, de azt már most tudom, milyen, amikor a nő anyaként félt. Megrázó. Csak annyi kellett, hogy csütörtökön a vécépapíron megjelenjen néhány rózsaszín csepp, pénteken a digitális mérleg hirtelen öt kiló mínuszt mutasson, ma pedig megint a rózsaszín pöttyök... Egyedül a mérleget tudom megmagyarázni, elromlott, a vérzésszerűség rejtély és mint olyan, kiszolgáltatottságom hű bizonyítéka. Nem fájok, nem görcsölök, nem hasogatok. Azzal nyugtatom magam, hogyha baj lenne, biztos éreznék valamit, nem lennék ennyire jól. Kár, hogy nem egy a magyar igazság és kár, hogy nem tehetem meg a mérleget annak. A ráadás viszont abszolút az én hibám: Egyik kedves blogbarátnőmnek festegettem az ajándékát... és nagyon rosszul lettem a belélegzett festéktől. Fel sem merült bennem, hogy így is végződhet a pacsmagolás.
Szeretném hajtani az időt, mint egy gyors lovat, gyí, te, gyí, vágtass. Nagyon messze van május 18., talán még soha nem tűnt ilyen távolinak.
Szeretném hajtani az időt, mint egy gyors lovat, gyí, te, gyí, vágtass. Nagyon messze van május 18., talán még soha nem tűnt ilyen távolinak.
12. Kismamanadrágban és inkább legyen fiú
írta: csibike
Tádámmm, ez a történelmi pillanat is elérkezett: A C&A-ban megvettem életem első valódi kismamás ruhadarabját, egy fekete nadrágot, ami tulajdonképpen teljesen olyan, mint egy rendes fekete nadrág, csak van egy spéci hasrésze, amiben végre kényelmesen domborodhat A Gyerek tartálya és hétfőtől a munkahelyemen sem kell kigombolt nadrágban ücsörögnöm - ezennel megszabadultam a boka körül lengedező ruhanemű rémétől. A C&A kismamaruhás kínálata egyébként meglehetősen gyér, alig van jó fazonú és jó minőségű pocakos ruházat, ráadásul a számozásra percekig kistányérnyi szemekkel bámultam, nem akartam elhinni, hogy pölö valóban az a negyvenes méret, amibe háromszor beleférek. Lehet, hogy kínai és ezért, viszont ha mindenhol ez a méretezés, nem irigylem a kismamapszichét, várandós legyen a talpán, aki ilyen zsákokban is nőnek tudja érezni magát. Ugyan a legkisebb mérettel a birtokomban hagytam el a boltot, B. előtt ünnepélyes fogadalmat tettem, amelyet zanzásítva és finoman-nőiesen úgy lehetne visszaadni, hogy itt soha többé nem fogok kismamaruhát venni, soha. Új nadrágomban viszont nagyon tetszik, hogy szupertitkos gombok segítségével lehet szabályozni a spéci hasrészt, simaállapotú nőként álmomban nem jutott volna eszembe, hogy a gyártók ilyen fifikásan oldják meg a pocak növekedése miatt szükséges bővítést-szűkítést, B.-nek lelkesen bemutatót is tartottam a felfedezésemből, csillogó szemeim láttán valószínűleg elégedetten konstatálta, hogy nagy szerencséjére nőjét és leendő gyermekének anyját továbbra sem kell aranyékszerekkel és bundákkal elkápráztatnia, olyan egyszerű dolgokkal is percekig eljátszik nagy boldogan, mint a lyukacsos gumiszalag és a hozzá tartozó gomb.
B. egyébként tegnap óvatosan megpendítette, hogy nem bánná, ha A Gyerek fiú lenne. Én épp az ágyon olvastam, ő meg a neten nézelődött. A pendítésre természetesen kikukucskáltam a könyvemből, vajh jól hallottam-é az apai óhajt: B. fátyolos szemmel csüngött a legújabb legóvonaton, ami persze nem egy egyszerű legóvonat, hanem A Hiperszupermegatuti Legóvonat, elektromos-távirányítós, terepasztalos CSODA, B. pedig nagyon szeretné, ha A Gyerek ezt a csodát kapná karácsonyra a családtól. Amikor rámutattam arra az aprócska tényre, hogy sarjunk a legjobb esetben is max. egy hónap körüli lesz a fa alatt, B. nagylelkűen biztosított arról, hogy nem baj, majd segít neki összeszerelni. Sejtettem.
B. egyébként tegnap óvatosan megpendítette, hogy nem bánná, ha A Gyerek fiú lenne. Én épp az ágyon olvastam, ő meg a neten nézelődött. A pendítésre természetesen kikukucskáltam a könyvemből, vajh jól hallottam-é az apai óhajt: B. fátyolos szemmel csüngött a legújabb legóvonaton, ami persze nem egy egyszerű legóvonat, hanem A Hiperszupermegatuti Legóvonat, elektromos-távirányítós, terepasztalos CSODA, B. pedig nagyon szeretné, ha A Gyerek ezt a csodát kapná karácsonyra a családtól. Amikor rámutattam arra az aprócska tényre, hogy sarjunk a legjobb esetben is max. egy hónap körüli lesz a fa alatt, B. nagylelkűen biztosított arról, hogy nem baj, majd segít neki összeszerelni. Sejtettem.
2009. máj. 2. 22:21 | 9 komment | Főoldalra ajánlom!
Kategóriák: első trimeszter Címkék: a gyerek neme, ruha
11. A babaprojekt elméleti és gyakorlati előkészületei
írta: csibike
Néha elcsodálkozom azon, milyen gyorsan összehoztuk A Gyereket. Persze, kinek mi a gyors, ugye, de tíz-tizenegy évi fogamzásgátlós és hüvelygyűrűs védekezés után (nem egyszerre, ofkorsz!) azt gondoltam, hogy tuti tönkrevágtam a szervezetemet és minimum egy-két évbe telik, mire megfogan Utód No.1. B. ezen aggályom verbalizálása után mindig magabiztosan vigyorgott, a megtermékenyítést bízzam csak rá, somolyogta, majd ő lezsírozza a srácaival.
Tavaly augusztusban A Nagy Nyaralás alatt jól elhatároztuk, hogy szeptembertől ádijosz hüvelygyűrű, indulhat a babaprojekt gyakorlati szakasza, mindketten úgy éreztük, most jött el a gyerekezés ideje. Az elméleti előkészítést már előtte elkezdtük: Úton-útfélen ellágyuló pillantásokat vetettünk az innen-onnan kikandikáló babákra, amikor pedig egy-egy édesebb pofi került a látóterünkbe, B. kinyilatkoztatta ama óhaját, miszerint valami hasonló példányra tart igényt, nekünk is ilyesmit kellene összedobni. Önvédelemből, az illúzió megőrzése végett gyerekmustránkat kizárólag a babakorosztályra terjesztettük ki, az idétlen, bagós-sörös, emós, kurvás, szétpiercingezett kamaszok láttán-hallatán igyekeztünk nem belegondolni abba, hogy egyszer ők is édibédi és tündibündi kisbabaként kezdték az életet. A vizuális tapasztalatgyűjtés mellett sok időt töltöttünk a család térdig-combközépig érő generációjának tagjaival, megnyugodva konstatáltuk is, hogy pölö nem kapnak sírógörcsöt a karunkban, nem vágnak minket pofán játék közben a Pókemberrel vagy Thomas gőzmozdonnyal, nem hisztériáznak, ha velünk kell eltölteniük néhány órácskát, sőt, szemmel láthatóan élvezik akár a konyhakövön rendezett autóversenyt, akár a házi bábszínházasdit, akár a festegetést.
Az utolsó hüvelygyűrű eltávolítása után vártunk egy hónapot, hogy kitisztuljon a szervezetem, illetve hogy a t. szervezet rádöbbenjen arra, mostantól saját jogán kell menstruálnia. Az első két önálló menstruációm igen durva fájdalmakkal járt, nagyon óvatosan fogalmazva is olyan volt, mintha milliónyi éles késsel kaszaboltak volna össze és vissza. T. szervezet egyébként gond nélkül tartotta a fogamzásgátlás alatt megszokott 28 napos ciklust, a többi menstruációt később már szokás szerint meg sem éreztem. Az Elevitet magamtól kezdtem el szedni, nem érdekelt, ki mit gondolt róla, tudtam, hogy nélküle is lehet egészséges kisbabát szülni, én viszont fáradékonyságom, vérszegénységem és kiegyensúlyozatlan táplálkozásom alapján biztos voltam abban, hogy a szervezetemnek szüksége van rá. S lőn, néhány hét után magamhoz tértem, mintha feltöltöttek volna, mint egy lemerült mobilt, klasszisokkal jobb közérzettel tettem-vettem a világban. A nőgyógyászom azt mondta, szedjem tovább nyugodtan, mert egyrészt hülyeség, hogy az Elevittől nagyobb kisbabák születnek, másrészt a magzat olyan, hogy könyörtelenül elveszi tőlem mindazt, amire szüksége van a fejlődéshez (A Gyerek emiatt néha Alien néven emlegetődik), nekem jobb, ha mindig van tartalékom, persze, figyelnem kell a kajára is. Állítólag a cickafarkfűtea elősegíti a teherbeesést és a hormonháztartás normalizálódását, én mindenesetre a pozitív terhestesztig azért ittam rendszeresen, mert helyrepofozta a gyomromat, bár markáns iszapos-mocsaras jellegzetességeket mutató ízvilága többször próbára tette az ízlelőbimbóimat. Eme két aduásznak köszönhetően üdén és frissen, illetve vasgyomorral vágtam neki január közepén a 90 napos diétának, amit a kezdeti nehézségek után egyre jobban megkedveltem, energikus lettem és könnyed, életemben először végre kiegyensúlyozottan és rendszeresen táplálkoztam, ja, meg fogytam is. Sorra kaptam a bókokat, hogy hű, eddig is jól néztem ki, de most valami olyan harmónia és nőiesség sugárzik belőlem, hogy ihaj. (Éreztem Az Erőt, na, mostantól szólítsatok egyszerűen jedinek.) Mivel nem dohányoztam, nem kávéztam és inni csak mértékkel ittam ilyen-olyan alkalmakkor, pölö a sarki kocsmából soha nem kellett hazaráncigálni, nem birtokoltam olyan szokást, ami negatívan befolyásolta volna a babaprojektet. Káros környezeti hatásként egyedül az exgályahelyet tudnám megemlíteni, 100 %-ig biztos voltam abban, hogy amíg onnan nem jövök el, nem lesz gyerekünk. Évekig elégedetlenkedtem melóval, kollégákkal, főnökökkel, minden energiámat lekötötte a túlélés, ezzel a megoldatlan problémával a tarsolyomban nem tudtam a babára figyelni. Mihelyt elkezdtem állást keresni, interjúkra járni és ezeken sorra jöttek a sikerélmények, elismerések, illetve felcsillant a szabadulás lehetősége is, egyből megfogant A Gyerek.
B.-vel már a legelején megbeszéltük, hogy nem számolgatunk-méregetünk és nem alkalmazunk különböző praktikákat, furfangokat a teherbeeséshez, éljük tovább a rendszeresnél is rendszeresebb szerelmi életünket és még véletlenül sem alacsonyítjuk le azzal, hogy a gyereknemzést tesszük meg céljául. (Csak egyszer próbáltam meg gyertyaállásba felmenni szeretkezés után: B. helyett a falnak támasztottam a lábaimat, aztán arra ébredtem, hogy eldőltek és lesodorták az ágy melletti kisszekrényen álló éjjeli lámpát. Részemről itt megelégeltem a rásegítősdit.) Sokat gondoltunk a leendő gyerekünkre, de csak úgy, hogy majd lesz és kész, fanatizmus és hisztéria nélkül, és ugyan a menstruációk közeledtével kicsit izgatottak lettünk, alapjáraton nem görcsöltünk a babakérdésen, elfogadtuk, hogy velünk úgyis mindig az történik, aminek történnie kell, bár B. nem győzte hangsúlyozni, hogy teljes mértékben bízik a srácaiban, ergo karácsonyra úgyis gyereket csinál nekem - ez be is jött.
Egyébként pusztán annyit akartam írni, hogy semmilyen extra módon nem készültünk az utódnemzésre, sem elméletben, sem gyakorlatban, csak ezt végül egy kicsit bővebb lére eresztve sikerült megfogalmaznom.
Tavaly augusztusban A Nagy Nyaralás alatt jól elhatároztuk, hogy szeptembertől ádijosz hüvelygyűrű, indulhat a babaprojekt gyakorlati szakasza, mindketten úgy éreztük, most jött el a gyerekezés ideje. Az elméleti előkészítést már előtte elkezdtük: Úton-útfélen ellágyuló pillantásokat vetettünk az innen-onnan kikandikáló babákra, amikor pedig egy-egy édesebb pofi került a látóterünkbe, B. kinyilatkoztatta ama óhaját, miszerint valami hasonló példányra tart igényt, nekünk is ilyesmit kellene összedobni. Önvédelemből, az illúzió megőrzése végett gyerekmustránkat kizárólag a babakorosztályra terjesztettük ki, az idétlen, bagós-sörös, emós, kurvás, szétpiercingezett kamaszok láttán-hallatán igyekeztünk nem belegondolni abba, hogy egyszer ők is édibédi és tündibündi kisbabaként kezdték az életet. A vizuális tapasztalatgyűjtés mellett sok időt töltöttünk a család térdig-combközépig érő generációjának tagjaival, megnyugodva konstatáltuk is, hogy pölö nem kapnak sírógörcsöt a karunkban, nem vágnak minket pofán játék közben a Pókemberrel vagy Thomas gőzmozdonnyal, nem hisztériáznak, ha velünk kell eltölteniük néhány órácskát, sőt, szemmel láthatóan élvezik akár a konyhakövön rendezett autóversenyt, akár a házi bábszínházasdit, akár a festegetést.
Az utolsó hüvelygyűrű eltávolítása után vártunk egy hónapot, hogy kitisztuljon a szervezetem, illetve hogy a t. szervezet rádöbbenjen arra, mostantól saját jogán kell menstruálnia. Az első két önálló menstruációm igen durva fájdalmakkal járt, nagyon óvatosan fogalmazva is olyan volt, mintha milliónyi éles késsel kaszaboltak volna össze és vissza. T. szervezet egyébként gond nélkül tartotta a fogamzásgátlás alatt megszokott 28 napos ciklust, a többi menstruációt később már szokás szerint meg sem éreztem. Az Elevitet magamtól kezdtem el szedni, nem érdekelt, ki mit gondolt róla, tudtam, hogy nélküle is lehet egészséges kisbabát szülni, én viszont fáradékonyságom, vérszegénységem és kiegyensúlyozatlan táplálkozásom alapján biztos voltam abban, hogy a szervezetemnek szüksége van rá. S lőn, néhány hét után magamhoz tértem, mintha feltöltöttek volna, mint egy lemerült mobilt, klasszisokkal jobb közérzettel tettem-vettem a világban. A nőgyógyászom azt mondta, szedjem tovább nyugodtan, mert egyrészt hülyeség, hogy az Elevittől nagyobb kisbabák születnek, másrészt a magzat olyan, hogy könyörtelenül elveszi tőlem mindazt, amire szüksége van a fejlődéshez (A Gyerek emiatt néha Alien néven emlegetődik), nekem jobb, ha mindig van tartalékom, persze, figyelnem kell a kajára is. Állítólag a cickafarkfűtea elősegíti a teherbeesést és a hormonháztartás normalizálódását, én mindenesetre a pozitív terhestesztig azért ittam rendszeresen, mert helyrepofozta a gyomromat, bár markáns iszapos-mocsaras jellegzetességeket mutató ízvilága többször próbára tette az ízlelőbimbóimat. Eme két aduásznak köszönhetően üdén és frissen, illetve vasgyomorral vágtam neki január közepén a 90 napos diétának, amit a kezdeti nehézségek után egyre jobban megkedveltem, energikus lettem és könnyed, életemben először végre kiegyensúlyozottan és rendszeresen táplálkoztam, ja, meg fogytam is. Sorra kaptam a bókokat, hogy hű, eddig is jól néztem ki, de most valami olyan harmónia és nőiesség sugárzik belőlem, hogy ihaj. (Éreztem Az Erőt, na, mostantól szólítsatok egyszerűen jedinek.) Mivel nem dohányoztam, nem kávéztam és inni csak mértékkel ittam ilyen-olyan alkalmakkor, pölö a sarki kocsmából soha nem kellett hazaráncigálni, nem birtokoltam olyan szokást, ami negatívan befolyásolta volna a babaprojektet. Káros környezeti hatásként egyedül az exgályahelyet tudnám megemlíteni, 100 %-ig biztos voltam abban, hogy amíg onnan nem jövök el, nem lesz gyerekünk. Évekig elégedetlenkedtem melóval, kollégákkal, főnökökkel, minden energiámat lekötötte a túlélés, ezzel a megoldatlan problémával a tarsolyomban nem tudtam a babára figyelni. Mihelyt elkezdtem állást keresni, interjúkra járni és ezeken sorra jöttek a sikerélmények, elismerések, illetve felcsillant a szabadulás lehetősége is, egyből megfogant A Gyerek.
B.-vel már a legelején megbeszéltük, hogy nem számolgatunk-méregetünk és nem alkalmazunk különböző praktikákat, furfangokat a teherbeeséshez, éljük tovább a rendszeresnél is rendszeresebb szerelmi életünket és még véletlenül sem alacsonyítjuk le azzal, hogy a gyereknemzést tesszük meg céljául. (Csak egyszer próbáltam meg gyertyaállásba felmenni szeretkezés után: B. helyett a falnak támasztottam a lábaimat, aztán arra ébredtem, hogy eldőltek és lesodorták az ágy melletti kisszekrényen álló éjjeli lámpát. Részemről itt megelégeltem a rásegítősdit.) Sokat gondoltunk a leendő gyerekünkre, de csak úgy, hogy majd lesz és kész, fanatizmus és hisztéria nélkül, és ugyan a menstruációk közeledtével kicsit izgatottak lettünk, alapjáraton nem görcsöltünk a babakérdésen, elfogadtuk, hogy velünk úgyis mindig az történik, aminek történnie kell, bár B. nem győzte hangsúlyozni, hogy teljes mértékben bízik a srácaiban, ergo karácsonyra úgyis gyereket csinál nekem - ez be is jött.
Egyébként pusztán annyit akartam írni, hogy semmilyen extra módon nem készültünk az utódnemzésre, sem elméletben, sem gyakorlatban, csak ezt végül egy kicsit bővebb lére eresztve sikerült megfogalmaznom.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
